Történelem

Németország 1919-1923 között: politika

POLITIKA

A császár távozásával újfajta politika alakult ki a fiatal köztársaságban

Friedrich Ebertet 1919 februárjában elnökké választották. A II. Vilmos császár uralmának árnyékából kilépő weimari köztársaság volt a háború lángjaiból kiemelkedő főnix. Miksa badeni herceg birodalmi kancellár hivatalosan átadta a hatalmat Ebertnek, Németország pedig ekkor szövetségi államokra (Land) oszlott, mindegyik önálló volt, a had-, kül- és pénzügyeket kivéve, végső soron pedig a berlini Reichstagban működő központi kormányzatnak tartozott beszámolni. A weimari köztársaság arányos képviseleti rendszert alkalmazott, és minden húsz évnél idősebb ember jogosult volt a szavazásra. Ez azt jelentette, hogy több kisebb párt vett részt a kormányzásban, és egyiknek sem volt abszolút többsége. Ez megakadályozta, hogy bármelyik párt kizárólagos hatalomra tegyen szert.

Az első jelentős fenyegetést weimari Németországra az 1920-as Kapp-puccs jelentette. A jobboldali zendülést a köztisztviselő és újságíró Wolfgang Kapp vezette, a támadások Ebert ellen irányultak, mivel a lázadók úgy hitték, hogy a versailles-i békeszerződés cserbenhagyta az országot. A köztársasági elnök elhagyta Berlint, Drezdába menekült, ahol elsősorban a fővárosban megvalósítandó általános sztrájkra szólított fel. Ez a döntés mesterfogásnak bizonyult, megbénította a fenyegető felkelést, emiatt az mindössze öt nap után kudarcba fulladt. Ebert azért is szerencsés volt, mert 1918-ban megkötötte a hadsereggel az Ebert-Groener-paktumot, így nem állt fenn a veszély, hogy a katonaság megbuktatja a kormányt. A szocialisták körében, akik a hadsereget a forradalom ellenségének tekintették, népszerűtlenné tette őt a megegyezés, amely azt is biztosította, hogy a hadsereg a köztársaság idején továbbra is beleszólt a politikai ügyekbe.

NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK

A korábbi szövetséges hatalmak elnézően bántak a legyőzött Németországgal, vagy kipréseltek volt ellenfelükből mindent, amit csak lehetett?

Úgy tűnt, mintha az egész világ Németország ellen lenne. Miután a kormány nem tudta összekaparni az újabb jóvátételi részletet, Franciaország és Belgium 1923-ban eldöntötte, megszállja a Ruhr-vidéket, Németország ipari erőközpontját. Hatvanezer támadó vette át az acélgyárak, szénbányák és vasutak feletti ellenőrzést, és minden ellenálló munkást bebörtönöztek. A jóvátétel részét képező készleteket erőszakkal elszállították. Ez sértette a Népszövetség által felállított szabályokat (megmutatva a szervezet gyengeségét). A kétéves megszállás 150 ezer Ruhr-vidéki német kiutasításához vezetett, és óriási csapást mért a német gazdaságra, mivel a kormány a régió dolgozóit passzív ellenállásra utasította, majd a költségek fedezésére túlzott pénzkibocsátáshoz folyamodott, részben ez volt a hiperinfláció oka, amely rövidesen tönkretette az országot.

A szövetségesek kísértésbe estek, hogy hátradőlve figyeljék, amint a régi ellenség magát dönti romlásba, de hamarosan mutatkoztak más összefüggések is. A Szovjetunió kezdett a legnagyobb ideológiai fenyegetésnek tűnni az USA, Nagy-Britannia és Franciaország számára, így Olaszországgal és Belgiummal együtt megalakították a Dawes-bizottságot, hogy segítsenek talpra állítani a weimari köztársaságot. A tárgyalások eredményeképp a franciák és a belgák kisvártatva kivonultak a Ruhr-vidékről. Németország nemzeti bankját pedig a volt világháborús szövetségesek szoros ellenőrzés alá vonták. A hosszú távú célok továbbra sem látszottak, de rövid távon a weimari köztársaságon segített korábbi ellenségeinek nagylelkűsége.