Történelem

A weimari köztársaság viharos útja

A törekvő, 14 éve demokratikus német társadalom a gazdag kultúrális fellendülséből katasztrofális gazdasági összeomlásba és politikai szélsőségességbe zuhant.

A két világháború között Németországra leginkább úgy tekintenek, mint arra a táptalajra, ahol elvetették Hitler gonoszságának magjait. Ez a korszak azonban sokkal több, mint csupán egy megalomániás felemelkedésének előfutára. 1918. november 9-én, két nappal azelőtt, hogy a fegyverek végleg elhallgattak a nyugati fronton, II. Vilmos császár lemondott a trónról és Hollandiába menekült. Úgy hitte, ezzel a tettével “…feláldoztam magam és trónomat abban a hitben, hogy így cselekedve szolgáltam legjobban szeretett hazám érdekeit”.

Ezzel hatalmi vákuumot okozott, az utcákon elszabadult az anarchia, mivel a Német Császárság szétmorzsolódott. A bekövetkező németországi forradalom hónapokon át tartó zavargásokat idézett elő, és ezek az erőszakkitörések jelezték, mennyire szétdarabolódott a társadalom, és hogy még tovább bomlik. Miután a baloldaliak veszítettek a Spartakus-felkelésben, 1919 januárjában az új kancellár, Friedrich Ebert és a kormánypárt, Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) új alkotmány készített elő. Megszületett egy új, demokratikus rendszer, amely weimari köztársaságként vált ismertté.

A weimari társadalmat azonban még legjobb évei csúcsán is áthatotta a széthúzás. Ez a feszültség aztán a gyakori gazdasági zavarok rohamai során egy olyan korszaban hágott tetőfokára, amely az infláció, a feszült nemzetközi kapcsolatok, a puccsok és a virágzó kultúra melegágya volt. A weimari politikai kísérlet ugyan Hitler zsarnoki uralmával végződött, de a 20. századi történelem egy legjelentősebb periódusa marad.